Nyomott mintás szövetek nyomában - Az ICOM Costume Committee éves konferenciája Svájcban

Az ICOM Costume Committee éves konferenciáját, melynek témája a nyomott mintás textíliák voltak, 2024-ben Svájcban rendezték meg. Elfogadták jelentkezésemet, így lehetőségem nyílt előadást tartani és részt venni a 2024. május 16. és május 20. között zajló szakmai programokon is.

A konferencia első napján a genfi Musées d'art et d'histoire adott otthont az előadásoknak, melyek a nyomott mintás szövetek történetét dolgozták fel számos szempontot, korszakot, technikát bemutatva. A konferencia témájához igazodva fontosnak tartottam, hogy a hazánkban igen jelentős kékfestés hagyományát mutassam be a nemzetközi szakemberekből álló hallgatóságnak. A kékfestés hagyománya 2018-ban került fel az UNESCO Az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára, ami több ország, Magyarország mellett Németország, Ausztria, Csehország és Szlovákia közös felterjesztésének eredménye.

A pamutszövetek indigóval történő rezerváló festésének hagyománya különösen fontos a közép-európai térségben. Maga a mesterség a 18. és a 19. században élte virágkorát, de megőrzése felgyorsult, globalizált és tömegtermékekkel elárasztott világunkban továbbra is kiemelten fontos.

Előadásomban röviden ismertettem a kékfestés technikáját, majd rátértem fő témámra, ami múzeumi munkámhoz és az általam kiemelten kutatott 19-20. századi magyar viselettörténethez kapcsolódott. Konkrét célom volt, hogy azokat a mozzanatokat emeljem ki a kékfestés hazai történetéből, amikor a szövetek a polgári öltözködésben és a divatban is megjelentek. A felkészülésben nagy segítségemre volt F. Dózsa Katalin 1998-ban megjelent tanulmánya A kékfestő az „úri divatban”. Kutatásaim során igyekeztem új elemekkel és változatos képi illusztrációkkal gazdagítani a témát. Kiemelt figyelemmel fordultam a két világháború közötti időszak felé, ahol az eddigi tudások szerint a kékfestő anyagok a magyaros hatások terjedése és a Magyaros ruhamozgalom munkássága ellenére sem jelentek meg. Amennyiben mégis tetten érhető a kor polgári divatjában a kék alapon fehér mintázat, akkor az otthoni és nyári ruhák alapanyagai között kell keresnünk.

Kérdés persze, hogy mit tekintünk kékfestő anyagnak? Nem csak a kis műhelyekben, hanem gyári körülmények között is gyártották a tartós, kényelemes kék alapon fehér mintás pamutszöveteket. A budai Goldberger gyár, ami eredetileg kékfestőműhely volt, a két világháború között is nagy tömegben állította elő ezt a keresett textíliát változatos mintákkal. Ha a technikát tekintjük mérvadónak, akkor csak a rezerváló, vagyis a szövet eredeti színét fedőréteggel, népiesen „pap”-nak nevezett péppel megóvó, majd hideg indigó fürdőbe merített pamut szöveteket nevezhetjük kékfestőnek. A helyzetet bonyolítja, hogy a 20. század első felében sok műhelyben áttértek a szintetikus, indatrén festékek használatára és az 1970-es években más anyagok, bársony, kordbársony és selyem hagyományos kékfestő mintákkal való direkt nyomásával is kísérleteztek. Ami biztos, hogy az 1930-as években és az 1940-es évek elején divatosak voltak a sötétkék alapon fehér pettyes pamutszövetek, amiket „honi pettyes”-nek neveztek. A magyar ruha esetében nem csak az volt kiemelt cél, hogy hagyományos szabású és díszítésű legyen, hanem hogy hazai előállítású alapanyagból készüljön. Ezt az iparvédő célt már a Védegylet is megfogalmazta a 19. század közepén. Az egylet 1845-ös báljain többen honi kelmében, konyhainak is nevezett kartonban, vagyis kékfestőben jelentek meg. A pettyes minta már akkoriban is kedvelt volt, de a rövid lelkesedés után megmaradt a munka és háziruhák és lakástextilek anyagának. A honi ipar fellendítésének emléke azonban megőrződött az elnevezésben. A honi pettyes anyagból szabott ruhák reneszánszukat élték a két világháború között. Az osztrák dirndli jelent meg előszőr népies otthoni vagy nyári ruhaként a divatos hölgyek ruhatárában. Azonban hamar felmerült az igény ennek magyarítására is. Megjelenetek tehát a kék alapon fehér pettyes kartonból szabott informális magyaros női ruhák, sőt iskolai egyenruhák is. A kor legismertebb tervezője, Tüdős Klára is szívesen használta ezt az anyagot. Még egy fellendülés következett az 1970-es években, ami elsősorban Bódy Irén iparművész nevéhez köthető. Napjainkban már csak 5 kékfestő műhely működik, de szerencsére több közgyűjtemény is elkötelezetten óvja a mesterség örökségét, elsősorban a pápai Kékfestő Múzeum és a Goldberger Textilipari Gyűjtemény. Korunk öltözködésében a kékfestő minta annak ellenére sem játszik szerepet, hogy több tervező is felfigyelt a motívumokban rejlő lehetőségekre, többek között a Romani Design 2018-ban, vagy a Sugarbird 2022-ben. Más a helyzet Csehországban, ahol a kékfestő hagyomány a nemzeti identitás fontos részévé vált a 2010-es évektől kezdve. Olyannyira, hogy a 2021-ben a cseh sportolók kékfestő mintás anyagból készült formaruhában vonultak az olimpia játékok megnyitó ünnepségén Tokióban. Az én előadásomat követte a cseh kolléga, Maria LLinceva, sokat ígérő bemutatója, aki a kékfestő témát a főként szociológiai kutatások szempontjából kívánta vizsgálni. Sajnos végül nem tért ki az általa gyűjtött adatok, interjúk jellegére, vagy az információgyűjtés és feldolgozás módszereire. Csupán végkövetkeztetését osztotta meg a hallgatósággal, miszerint a csehek meggyőződése, hogy a kékfestés hagyománya egyedül az övék és ezen a kizárólagosságon keresztül válhatott a nemzeti identitás fontos részévé. Minden esetre nagyon fontos, hogy a kékfestés jelentőségére két előadás is felhívhatta a figyelmet.

A két tényleges konferencia napon számos színvonalas előadás hangzott el, melyek között nagy hangsúlyt kaptak a 18-19. századi festett pamutszövetek mellett olyan jelentős tervezők is, mint a lengyel Gosia Baczyńska vagy Diane von Furstenberg.

Az első nap előadásai és a Kosztűm Bizottság közgyűlése után a Musées d'art et d'histoire kurátorai bemutatót tartottak múzeumi gyűjteményeik vonatkozó tárgyaiból, melyek között a nyomott mintás pamutból készült bútorkárpitok, de nyomott mintás legyezők és grafikák is megtalálhatóak voltak. A textilre és papírra való nyomás technikájával a genfi „Ge Grave” műhelyben ismerkedhettünk meg Emmanuel Mottu informatív bemutatóján keresztül.

Másnap a Svájci Nemzeti Múzeum Château de Prangins-Musée kiállítóhelyén folytatódott a konferencia. Az előadások után a múzeum igazgatója, Helen Bieri-Thomson, vezetésével bejártuk a Chintz. How a Fabric Conquered the World című kiállítást. A 2021-ben megnyílt tárlat az indiai eredetű festett pamut világhódító útját és ezen belül Svájc jelentőségét mutatta be. Nem véletlen, hogy a konferencia témájához igazodva Svájcot választották a szervezők a konferencia és a szakmai kirándulások helyszínéül. Az alpesi országot ugyanis csak Anglia előzte meg a pamutszövetek előállításában a 18-19. században. A mesterség elsősorban a francia nyelvű területeken terjed le és igazi sikerágazatnak számított. A kiállításban megismerhettük a különböző korszakok jellegzetes stílusait, motívumait is. Különösen érdekesek voltak azok a darabok, amiket még Indiában készítettek, de egyértelműen az európai piacra szántak. Nagy hangsúlyt kapott a szövet jelentősége a globális kereskedelemben és ezen keresztül a rabszolgaságban játszott szerepe is. Jól látszott, hogy a kiállítás kurátorai nem kívánták elfedni a múlt bűneit, a felelősségvállalás, a felvállalás erőteljesen megjelent a koncepcióban. A nap további részében demonstrátorok vezettek be bennünket a természetes anyagokkal való textilfestés fortélyaiba és a kastély 18. századi kertjében megismerkedhettünk az Európában őshonos festőnövényekkel és a távolról érkező indigóval. Eredeti minták alapján megfestett lakástextíliákat, elsősorban függönyöket és bútorszöveteket a kastély rekonstruált földszinti termeiben is megtekinthettünk.

Május 17-én Yverdon-les-Bains-ben folytatódott a szakmai program, ahol a MuMode (Musée Suisse de la Mode) időszaki kiállítását néztük meg a város szülöttjének, Robert Piguet-nek (1898-1953) a munkásságáról. A ma elősorban a nevét viselő parfümjeiről híres divattervező olyan elismert tervezőknek adott lehetőséget, mint Christian Dior vagy Hubert de Givenchy. Divatházának teljes archívuma az 1982-ben megálmodott helyi divatmúzeumba került. A divatrajzok és a fényképek egy részét, valamint a múzeum raktárait is megmutatták a svájci kollégák. A múzeum a 18. századtól kezdve gyűjt viseleteket és divatkiegészítőket. Gyűjteményüket kizárólag ajándékozás útján gyarapítják. A gyűjteménnyel kapcsolatos feladatokat többségében önkéntesek végzik. A jelenlegi raktározási körülmények ideálisnak a legkevésbé sem nevezhetők, de az intézmény ígéretet kapott rá, hogy hamarosan új épületbe költözhet, ahol nem csak a raktározási és munkakörülmények lesznek korszerűek, hanem állandó és időszaki kiállítóhelyet is kapnak.

Délután a közeli Neuchâtelbe utaztunk, ahol a Musée d'Art et d'Histoire pazar szecessziós belső terű épületében megnéztük az állandó kiállítást, kiemelt figyelmet szentelve a helyi iparban nagy szerepet betöltő nyomott mintás pamutszöveteknek. A múzeum állandó kiállításának legnépszerűbb elemei a 18. századi zenélő, író és rajzoló automaták, melyeket a konferencia résztvevőiként a múzeum demonstrátorának köszönhetően működés közben is megcsodálhattunk. További különleges programpontként az éppen költözés előtt álló gyűjtemény logisztikai és csomagolási munkafolyamataiba is beleláthattunk és a már az utazásra előkészített nyomott mintás szöveteket és ruhadarabokat is megtekinthettünk. A tapasztalatokkal teli, eseménydús napot egy igazán különleges program koronázta meg. A városon kívül több pamutfestő műhely is működött, melyek közül a Fabrique et maison de campagne au Bied még most is az üzemet a 18. században működtettető család tulajdonában van. A családfő, Louis-Philippe de Bosset szakértő előadása és vendégszeretete a svájci tanulmányút igazi fénypontja volt.

A hivatalos szakmai program utolsó napja Lausanne-ban a Musée Olympique-ban vette kezdetét. Az 1993-ban alapított intézmény, a festői Genfi-tó partján álló modern épülete 2012 és 2013 között felújításon esett át, ekkor készült el az új állíndó kiállítás is. A teljeskörű látogatói élményt szolgáló, korszerű tárlat célja az olimpiai játékok szellemiségének minél mélyebb átélhetőségének biztosítása volt. A sportért a legkisebb mértékben sem nem lelkesedő látogatóként kissé szkeptikusan léptem be a múzeumba, melynek meglátogatása a számomra legkevésbé várt esemény volt a konferencia szakmai kirándulásainak sorában. Az előcsarnokba érkezőket fogadó és az épület különböző szintjeit összekötő, spirálisan tekeredő építészeti elem és a helyi kollégák lelkesedése azonban engem is „beszippantott”. Első utunk a három részre tagolódó állandó kiállításba vezetett. A harmadik emeleten kezdődő tárlat első témája az Olympic World a játékok történetét dolgozza fel. Az első terem az ókori Görögországot idézi meg, majd a 19. században folytatódik a modern olimpiák történetével, kiemelten hangsúlyozva Pierre de Coubertin báró szerepét. A négyévente megrendezett játékok sorát az egymás mellé helyezett fáklyák jelképezik. A láng Olümpia városában történő meggyújtásáról és a fáklyával futó különböző korú és nemzetiségű sportolókról készült videómontázst nézve sikerült átéreznem az olimpiai játékok egyetemes, békére, megértésre törekvő szellemiségét, komolyan el is érzékenyültem. Szerencsére vidámabb téma, a megnyitó ünnepségek következtek. Itt már viselettörténeti szempontból is jelentős tárgyakkal, a stadionba való bevonuláskor viselt formaruhákkal és a megnyitó ünnepségen szereplők jelmezeivel is találkozhattunk. A kiállítás következő egysége az Olympic Games címet kapta. A kronologikus rendben elhelyezett sportfelszereléseket az oldalfalakon elhelyezett kivetítők egészítik ki. A kiállított tárgyak között megtaláljuk az 1936-os berlini olimpián győzedelmeskedő és nagy figyelmet keltő amerikai Jesse Owens bőrből készült futócipőjét, amit a később az Adidas márkát megalapító Adolf Dassler tervezett és készített. Magyar vonatkozású tárgyként kiemelném Tóth Orsolya kosárlabdázó mezét. Az Ifjúsági Olimpia programjának már annak alapítása óta része a 3×3-as kosárlabda. A sportág, melynek kiváló játékosa Tóth Orsolya, a Tokiói Olimpián szerepelt először a hivatalos programban. A múzeumban kiállított mezt a magyar játékos 2018-ban Buenos Airesben viselte, ahol a csapat a negyeddöntőig jutott. Ottjártunkkor még el sem kezdődtek az idei párizsi játékok, de a francia sportolók egyenruhái már megjelentek a kiállításban. Külön érdekesség volt az is, hogy a tervező Stéphane Ashpool maga installált a ruhákat, kiegészítve őket előzetes terveivel, anyagmintákkal, inspirációkkal, így a látogatóként a munkafolyamatba is betekintést kaphattunk. A kiállítás bejárása után a textilraktárak felé vettük az irányt, amelyek a múzeum épületének legalsó szintjeit foglalják el. Külön tárolják a sport- és formaruhákat, valamint az ünnepségek jelmezeit. A sportruhák kapcsán sokat beszélgettünk az installálás és a restaurálás nehézségeiről. A bemutatott formaruhák között nagy örömmel fedeztem fel a Nubu tervezői, Kovács Adél és Garam Judit, által megálmodott női ruhát, amit a 2020-as tokiói olimpián viseltek sportolóink.

Délután a SAPA Foundation, (Swiss Archive of the Performing Arts) gyűjteményében és raktáraiban jártunk. Az alapítvány a svájci, vagy külföldön bemutatott svájci vonatkozású színház- és táncművészeti emlékeket gyűjti és dolgozza fel. Elsősorban archívumok, dokumentációk, jelmeztervek, fotók, filmfelvételek tárolására és közreadására rendezkedtek be, de egyre gyarapodó gyűjteményükben számos jelmez és kiegészítő is helyet kapott. Tekintve, hogy nem múzeumként működnek és restaurátorműhellyel sem rendelkeznek, csak kifogástalan állapotban lévő, teljes öltözeteket fogadnak be, abban az esetben, ha az előadással összefüggő dokumentáció is beérkezik. A kollekció kiemelkedő darabja az 1907-ben Szergej Gyagilev vezetésével létrehozott Orosz Balett társulat európai turnéján viselt jelmez.

A hivatalos szakmai program végeztével az utolsó napot is múzeumlátogatással töltöttem. Megtekintettem a Musée Historique Lausanne állandó várostörténeti kiállítását, ami az óvárosban, a katedrális mellett egy középkori alapokon nyugvó épületben található. A délutánt egy 2022-ben nyílt igen kiváló modern múzeumépületben töltöttem. A vasúti sínek mellett megálmodott korszerű épület két intézmény, a Mudac, Museum of Contemporary Design and Applied Arts és a Museum for photography - Photo Elysée kiállításainak ad otthont. Ottjártamkor két kiállítás is a szürrealizmus tárgytervezésre gyakorolt hatásával foglalkozott. Az Objects of Desire Surrealism & Design című tárlat a közismert bútorok, enteriőrök bemutatása mellett a stílus divatra gyakorolt hatásával is foglalkozott. Az Alchemy. Surrealism & Glass című, kisebb tárlatban megkapó volt látni, ahogy az ötletes installáció valódi inspiratív párbeszédet alakított ki a kiállított üvegtárgyakkal. A Dialogue between an Octopus and a Juicer című kiállítás kiváló példája volt annak, hogy hogyan lehet kreatívan, vezetve, mégis a szabad asszociációk lehetőségét megteremtve bemutatni egy kortárs design gyűjteményt.

A konferencián és a szakmai programokon való részvételem a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ és az ICOM Magyarország támogatásának köszönhetően valósulhatott meg.

Kollár Csilla
Művészettörténész-főmuzeológus
Újkori Főosztály, Textilgyűjtemény
Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ